Ilyesmi az élet 4 (!!!!!!) pasival :)))))))

Annyira nagyon régen írtam, hogy már meg se merem nézni, hogy mikor volt az utolsó bejegyzés. Helyette inkább folytatom, hiszen többen hiányolták már, hogy újra olvassanak a szürke hétköznapjainkról. Még nem igazán tudom, hogy azok milyenek, mert Tamás ha fejben nem is, de fizikailag még jelen van a mindennapokban. A rideg valóság majd csütörtökön kezdődik. De azért ennyire ne fussunk előre. Sőt inkább hátra. Meglesem az utolsó bejegyzés dátumát, és folytatom. November :) Húúúú na az se tegnap volt. Decemberben Ákos két éves lett. Ott volt egy pár hét, amikor elég keményen nyomta a dacckorszakot, és ha ez nem lett volna elég gond, mellé még nem beszélt így sokszor 15-20 perces üvöltéseket kellett végig hallgatni, miközben a gyerek láthatóan nem érezte magát valamiért jól, viszont kifejezni se tudta mi a baja. :((( szerencsére a hisztik is elmúltak, és ma már szinte folyékonyan beszél, és ezzel lényegesen megkönnyíti mindenki dolgát. :) Már ha bírja az ember cérnával, hogy mi ez, ez miért és hasonlók mennek egész nap.  A karácsonyt nagyon élvezte a fát, az ajándékokat, és a sok együtt töltött időt. Bár bölcsibe egész télen szívesen ment, és beteg se nagyon volt. Áron továbbra is jól teljesít az iskolában, azt nem mondom, hogy lelkesen megy, de a leckét megcsinálja, az órákon részt vesz, jegyei jók, így nem nagyon panaszkodhatom rá. Viszont istentelen szemtelen. Ez persze a korából kifolyólag van, de akkor is nagyon nehéz sokszor elviselni őméltóságát. Pont ezek miatt is gondoltuk, hogy a legkisebb herceg érkezése előtt még ránk fér egy kis pihenés, így januárban meglógtunk Tamással 4 napra, Sümegre. Fantasztikus volt, és azt kell mondjam, anyuék elmondásai alapján, hogy a gyerekeinket egy csöppet sem rázta meg (szerencsére) a hiányunk. Remekül elvoltak nélkülünk. 

A további hetek is igazából eseménytelenül teltek. Mindenki járt dolgozni, Ákos a bölcsibe, Áron suliba, mi a múzeumba. Február közepétől én görcsölgettem esténként, így március második hetében abbahagytam a munkát. Ami a baba szempontjából jó volt, de mivel 3. babaként túl sok mindennel nem kellett készülni, így az én szempontomból nem lett volna lényeges. Még jó, hogy Áron az órák után azonnal hazajön, és legalább vele lehettem, mert más dolgom nem igazán volt. Ja de egy napot lógott most is a suliból, mint Ákos születése előtt. Persze voltunk Lego boltban, meg fagyizni, meg finomat ebédelni, és sokat dumáltunk. Jó volt. De más dolgom nem igazán volt, és nem is nagyon tudtam mit kezdeni a hirtelen rám szakadt szabadidővel. De sokat persze nem kellett unatkozni, mert Ábel betartotta, amit mindenki megjósolt a környezetemben, orvosi diplomával és anélkül is egyaránt, miszerint is ez a baba sem fogja megvárni, hogy a kiírt dátumhoz érjünk. És így is lett. 

Ábel születése

23-án reggel bújtuk kicsit az internetet Tamással, hogy mi is az, ha a nyákdugó elmegy, és úgy döntöttünk valami ilyesmi távozik részletekben a testemből. De a szakirodalom szerint ez még messze nem szülés. Így ennél többet nem is foglalkoztunk a dologgal. Este se éreztem semmit, csak valahogy álom nem akart a szememre jönni. Fél kettőkor éreztem, hogy valami folyik belőlem, nem kicsit. Mikor felpattantam az ágyról, és szóltam Tamásnak, akkor már úgy éreztem, ömlik belőlem a magzatvíz. Szegény Tamás feltakarított, addig én kényelmesen lezuhanyoztam, felöltöztem. Befejeztem a csomagolást, kikészítettem a fiúk másnapi ruháit, Tamás evett, ittunk még egy jó kávét is. Aztán szóltam anyunak, hogy lassan indulunk, de mivel ahogy Ákosnál se, most se voltak fájások egyáltalán, csak a víz folyt belőlem, így nem nagyon kapkodtunk berohanni a kórházba. Fél három lett, mire bepakoltunk az autóba.  Elmentünk még tankolni, és elindultunk a kórházba. Közben folyamatosan azon agyaltam, hogy milyen jó, hogy délután sikerült egy másfél órát aludnom, mert ha megint 16 óra vajúdás vár rám, akkor kell az erő. De igazából nagyon nem akaródzott 16 órát vajúdni. Kinek van? De már vágytam Ábelra, hogy a kezemben tartsam, hogy érezzem az illatát, miközben tudtam, hogy az érkezésével valami véget ér. Több ilyen csodás 38 hét már nem lesz az életemben. Valahol a Hungária körúton éreztem az első fájást. Még meg is lepődtem, hogy ilyen hamar jön. Elkezdtem mérni, úgy 2,5-3 percenként jöttek, és kb. 1 percig tartottak, de egyáltalán nem voltak elviselhetetlenek. Sőt. Közben próbáltam Tamásból kiszedni, hogy mi legyen a baba neve. Nem sokkal 3 után értünk a kórházba. Az István kórház hozta a formáját, nem bunkó, de azért a kedvestől is igen messze lévő szülésznő vizsgált meg, majd a kérdésemre, hogy akkor most mi lesz, rendkívül elmésen közölte, hogy baba. Haha erre magunktól nem jöttünk volna rá. De mikor lesz baba? Na erre már nem válaszolt. Egy gyakornok (kb. pont ugyanolyan undok, úgy látszik ezt is tanítják nekik a gyakorlaton) szülésznő tette rám a ctg-t, és őt nyüstöltem az infókért folyton. Ctg után kaptunk egy szülőszobát, hogy öltözzünk át, helyezkedjünk kényelembe, de infó továbbra se volt. Semmi. Senki semmit nem kérdezett, mondjuk zavarni se nagyon zavartak meg minket semmivel. De ha én nem a természetes szülés híve vagyok, és mondjuk egy fájdalomcsillapítót szeretnék, vagy bármi bajom van, akkor bizony azért úgy kellene külön könyörögni és utána járni. Mindegy. Én most is, mint minden szülésemnél, magamba fordultam egy idő után. Eleinte még beszélgettünk, munkáról gyerekekről, hogy mit hol találnak majd meg, Tamás közben méregette a fájásokat, én ücsörögtem a labdán, hol Tamás kezét, hol a fotel karfáját, hol az ágyat szorítottam. Valamikor 5 óra előtt jött megint a "kedves" szülésznő, újra megvizsgált, és egyetlen szó nélkül elvonult. Megint a gyakornok kislányt faggattam, de most ő se nagyon akart nyilatkozni. Így itt elvesztettem a türelmemet, és mondtam Tamásnak, hogy azonnal hívja föl Zsuzsit, mert ezt így nem csinálom tovább. Mire a kis csaj közölte, hogy már szóltak Zsuzsának, és nem sokára itt is lesz. Zsuzsa megjött, megvizsgált. Én itt már meg is nyugodtam. Az ő jelenléte biztonságot adott, tudtam, hogy Gyula időben meg fog érkezni, és ők ketten a biztosíték számomra, hogy a kisbabánk biztonságban tudjon a világra jönni. Zsuzsa megnyugtatott, hogy nagyon szépen haladunk, csak kicsit feszes a méhszáj, arra kapok egy injekciót. Ez volt háromnegyed 6 körül. Megkérdezte tudjuk-e a nevét :)))) Ábel. Keresztúri Ábel lesz. Én innentől nem nagyon emlékszem semmire, csak Tamás elmondásából tudok egy-két képet összerakni. Még egy darabig a labdán ücsörögtem, de Zsuzsa szólt, hogy figyeljek ha nyomnom kell, nehogy gond legyen. Aztán Zsuzsa vagy Gyula (mert közben persze ő is befutott) megvizsgált. Ezért felmásztam az ágyra, és utána már ott is maradtam. Jobb volt ott. Eléggé fent volt a baba, így attól féltek Gyuláék, hogyha megindul, szakadok, repedek, így hasi légzéssel kellett őt egy kicsit letornázni, hogy jobban betudjon a buksija illeszkedni a szülőcsatornába. Zsuzsa mondta mit csináljak, és Ábel nagyon segítőkész volt, ebben is. A másik örök hála a jógalégzésnek jár :)  Most is rengeteget segített. Mire odakerültünk, hogy jöhet a baba, én már megint hulla voltam, így ismét Gyula és Tamás fogták a lábamat, én meg még mindig csak a babára koncentráltam. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak arra figyeltem, hogy Ábelnek hogy tudok segíteni. Kettő vagy három nyomásra kint volt. 6:54 perckor megszületett Keresztúri Ábel Zsolt. Fájt. Sokkal jobban mint eddig bármelyik, de gyorsabb is volt sokkal. Az első fájástól nem telt el még 4 óra sem, és egy maszatos, magzatmázas, nyivákoló kismacska feküdt a mellkasomon, és hatalmas szemekkel nézett rám. Itt volt velünk :)))) Pici orr, pici száj, helyes fülecskék és tíz apró kis ujjacska. Picit nézegettük egymást, közben Gyula győzködte a nem kicsit elfáradt méhemet, hogy fejezze be a szülést, és engedje leválni a méhlepényt.

Ez beletelt egy kis időbe, de mi Ábellel voltunk elfoglalva, és Gyula ezt nem is zavarta meg, csak mikor nyomnom kellett. Zsuzsa és Tamás elvitte méredzkedni Ábelt, meg egy kicsit megmosták, kapott egy pelust és már jöhetett is vissza hozzám szopizni.

25 perc múlva felöltöztette Zsuzsa, majd visszakaptuk, ők meg leléptek. Háromnegyed kilencig élvezkedtünk hármasban. Tamás biztosított róla, hogy a lábacskáin is megvan mind a 10 ujjacska, így már nyugodtan hívtam fel a nagymamákat, közben Ábel lelkesen szopizott, aludt egy kicsit rajtam, egy kicsit apa kezében is. Aztán elvitték vizsgálatokra. Mi még majd egy órát fent voltunk a szülőszobán, majd én is lekerültem, gyors zuhany, és rá 20 percre már meg is kaptam a legkisebbet. :)))) Édes volt, illatos és annyira kicsi Ákoshoz képest. Napközben bejött hozzám Apa Gyurival. Este pedig Anya hozta Áront, Tamás pedig Ákost. Édesek voltak :))) 

Ábelt pont sírt, mire Ákos rögtön mondta, hogy adjak neki sajtot (ott volt az éjjeli szekrényemen a vacsora), mert biztosan éhes, és a sajt finom. Áron a kezébe is vehette, így gondolom ezen felbuzdulva a kocsiban hazafelé Ákos folyamatosan azt kérdezgette az apjától, hogy ő mikor veheti a babát a kezébe. 

Ez azóta is a legkedvesebb kérdése: Anya megfoghatjom? Apa kéjzbe vehetem? Szerencsére nem volt semmi extra a kórházban, illetve ami volt (nem evés és hasonlók), azt már rutinosan megoldottuk helyben, és bele is fért abba a 72 órába, amit a kórházban kell tölteni. Így csütörtök délben Tamás hazahozott minket. A fiúk nagyon örültek nekünk, így délután gyorsan el is mentem velük cukrászdázni egyet hármasban.

Tamás addig őrizte az alvó Ábel álmát. Itthon aztán a tökéletes káosz volt az első pár nap. Ákos tombolt, örült a babának, de elég sajátosan. Volt, hogy egy műanyag dobozt akart neki adni, volt, hogy egy fém helikopter landolt Tamás fején miközben Ábel rajta szendergett. Ákos nagyon szereti Ábelt, de ez jelenleg még Ábelre nézve életveszélyes. Nem tudja az erejét kontrollálni, és a mozgását se. Így nagyon résen kell lennünk folyamatosan. Viszont nagyon szereti és láthatóan nem féltékeny. Ma lehoztam vacsora közben az ágyából, és mivel sírt, így Ákos megkérdezte tőle: Ábelkém jól vagy? Azt hittem megzabálom. Annyira nagyon édes.

Itt voltak Nagyikájék. Ákos édes volt, nagyon örült nekik. Andris azóta is folyton emlegeti. De a legédesebb akkor volt mikor indultak, és ő krokodil könnyekkel zokogott, hogy nem menjen el Nagyika, vagy vigye őt is magával :) 

Túl vagyunk már az első sétán hordozó kendőben Szentendrén, az első sétán Budakalászon babakocsiban.

Sőt már az első országgyűlési választásokon is. Azt nem mondom, hogy már van egy kialakult rutinunk, mert attól még nagyon messze vagyunk, de pl. este fél kilenc körül már mindenki pizsamában van. Ez szerintem egész jó teljesítmény már. Ábel szépen kerekedik. Egy hetes korára visszahízta magát a születési súlyára, mára pedig (ma két hetes ugye) hozzá adott még 30 dekát. Az elmúlt 3 éjszaka már csak enni kelt fel, ami előtte volt azt meg fedje homály. Tegnap és ma egész sokat volt már a szeme is nyitva, így gondolom most napról-napra sokat fog változni majd.

Ma itt volt Ibi néni és megcsodálta Ábel és Ákost. A többiek suliban, oviban voltak. Ábel aludt egy jót Ibi néninél, Ákos meg hozta a formáját és udvaroltatott magának :D 

Azt hiszem, hogy így elsőre most ennyit tudok mondani, keresek egy jó csomó képet, hogy dicsekedhessem a gyönyörű fiaimmal :) 

Ja és Áron után szabadon, a blog neve legyen ezentúl: Egy boszorka van, 3 fia van :)))))