Beértünk a kórházba. Az ügyeletes, kicsit morcos, szülésznő megvizsgált, közölte, hogy ez még hosszú lesz, öltözzem át, majd a vajúdóba küldött (amire én azt hittem valami várószoba a kispapáknak, mert apró fekete bőr fotelek voltak benne), szóval a pocakomra tette a ctg-t és lelépett. Közben hallgattuk, az akkor éppen kellemesnek nem tűnő folyosói zajokat. (kb. 2-3 nő szült a szülőszobákban). A gép szinte semmit nem mutatott. Kicsit neki keseredtem, mert ugyan akkor még fájásaim nem nagyon voltak, de a közérzetem valahogy nem volt a topon. Úgy egy fél óra múlva jött egy másik szülésznő, bekísért minket az alternatív szobába, és azt mondta próbáljunk pihenni, aludni, mert ez még hosszú idő lesz, és addig is igyak sokat és ehetek csokit meg szőlőcukrot. Megpróbáltunk elhelyezkedni a franciaágyon, de valahogy nem volt az igazi. A következő pár órát, térdelve, oldalt fekve, domborítva, homorítva próbáltam átvészelni. A fájások hol gyengébben, hol erősebben, de folyamatosan jöttek. Tamás szegény próbált pihenni, néha pár percre el is szenderedett, de mivel vagy a kezét szorongattam, vagy rádőltem a fájásoknál, így ő se nagyon tudott pihenni. Voltunk többször mosdóban, egyszer meg is vizsgált a "morcos" szülésznő, és feltették a ctg-t is, hogy lássák a baba jól van. Reggel 8 körül jött egy másik, nagyon kedves szülésznő és elmagyarázta, hogy antibiotikumot kell adjon, mert több mint 8 órája elment a magzatvíz, és így sajnos nagy a fertőzés veszély. Bekötött egy csövecskét a kézfejembe (Áron hívta így sok-sok éve a kórházban) és már kaptam is a gyógyszert. Elsétáltunk a vizsgálóba, ahol megállapította, hogy szinte teljesen leállt a szülés. Megbeszéltük, hogy az ügyeletes doki fogja eldönteni, hogy mi fog történni. Vagy föltesznek egy ballont, vagy kapok egy koktélt ami beindítja a dolgot. Túl fáradt voltam hozzá, hogy tiltakozzam bármi ellen, és bár a fájások soha nem haladták meg a gép szerint a 45 %-t addig, viszont már órák óta folyamatosan jöttek, így a maradék erőmet inkább arra használtam, hogy ezeket kordában tartsam. Egy nagy labdán helyezkedtem el, szemben a bordásfallal, így abba tudtam kapaszkodni mikor jött a fájás és közben a hátamat neki tudtam támasztan Tamásnak. Két fájás között meg aludni próbáltam. Valamikor 11 óra tájban befutott anyu, hozott még vizet, meg Tamásnak enni, és felhívta Gyulát (nődoki), mert úgy érezte jobb ha tudja, hogy már órák óta itt vagyunk. Gyula hozta szokásos korrekt formáját, kb. 3/4 óra múlva, délben, ott volt, megvizsgált, megállapította, hogy tényleg leállt a szülés, de ő is azt mondja, hogy pihenjek. Ő elmegy megcsinál egy műtétet Telkiben, este visszajön, és ha nem indul be addig, majd akkor megbeszéljük hogy legyen tovább. Úgy fél kettő körül éreztem, hogy szépen folyamatosan jönnek a fájások egyre erősebben, Tamás akkor már órák óta mérte, hogy milyen gyakran jönnek és meddig tartanak. Szóltunk a szülésnőnek, aki rám tette a ctg-t, és így rögtön láttuk mi is, hogy bizony most már 60-65 % ig szaladt a mutató és nem is nagyon esett 20 % alá akkor sem, amikor én nem éreztem amúgy semmit. Elsétáltam egy újabb vizsgálatra, ahol kiderült, hogy a méhszáj még mindig csak 2,5 cm-re van nyitva, de már teljesen elvékonyodott, ami azt jelenti, hogy szépen lassan, de beindult a dolog. Visszamentünk Tamáshoz, és a szülésznő megkérdezte van-e elképzelésem, hogyan akarok szülni. Mondtam, hogy nem nagyon, de ezt az ágyat tuti nem akarom. Vízbe továbbra se engedett, nehogy elmúljanak a fájások. Végül a rózsa szín szoba (volt valami neve is) mellett döntöttünk, ott elhelyezkedtünk, és 3/4 3-kor befutott Zsuzsa is. Megvizsgált, már 3 cm-re kitágultam. Azt mondta, hogy még pár óra és a kezemben lesz a baba. Fájdalom csillapítást nem javasol, de ha ragaszkodom hozzá, akkor szól majd mikor jöhet az epidurális. Ez így volt Áronnál is anno, és nekem tökéletesen megfelelt most is. Elment átöltözni, én közben visszamásztam a szülőágyra. Negyed négykor kértem Tamást, hogy szóljon neki, mert nyomnom kell. Bejött megvizsgált és azt mondta, hogy majdnem kész vagyunk, de nem nyomhatok, mert még 1 cm vissza van a méhszájból, és ha az szakad akkor nagyon fog utána fájni. És most azért fáj ennyire, mert nagyon durván beindult, és fél óra alatt tágultam 3 cm-ről majdnem a semmiig.. Arra emlékszem, hogy Gyulának azt mondta a telefonba, hogy ha nem csap a lovak közé, akkor nem ér ide csak a fürdetésre. Szóval fél négyig nem nyomhattam, hanem mély levegőt kellett venni (erre kihasználtam a remek jógás tapasztalatomat, teljes hasi légzés. Remekül ellazította a pocakomat és az agyamat is), és szépen lassan kellett kifújni. Fél négyre viszont nagyon elfáradtam. Nem aludtam már majdnem 34 órája, és éjfél óta, még ha nem is brutál fájásokkal, de azért fájdalommal vajúdtam. Szóval Zsuzsa elmondta, hogy mit fogunk csinálni. Megbeszéltük, hogy ők tartják a lábamat (Gyula és Tamás) én pedig, kiköpöm végre a számból azt a kis törülközőt, amit akkor már órák óta harapdáltam a fájások alatt, hogy tele tudjam szívni a tüdőmet levegővel. Nagyon nehéz volt nem nyomni és nem erőlködni mikor nem hagyták, de megérte. Végül is 3/4 óra alatt hoztunk össze 6 olyan nyomást, amivel meg tudott születni, mert sajnos annyira fáradt voltam, hogy volt, hogy végig aludtam egy fájást simán, úgyhogy semmit nem tettem, csak szorítottam Tamás kezét. Egyszer megakadt a buksija, és mire nyomtam volna, már elmúlt a fájás. Nagyon rossz volt, mert a csípőm majd szétfeszült annyira fájt de nem jött a fájás, nyomni nem engedtek. Közben Gyulával vitatkoztam Tamás szerint, hogy hol kell jönnie a fájásnak, mert persze tudtam helyett mondani, ahol fájt, csak az nekik nem felelt meg. És aztán megszületett. Éreztem, ahogy kibújt és hallottam, ahogy felsírt. Aztán ott nem emlékszem egy csomó mindenre. Ezeket Tamás mesélte el. Felsírt és a szülésznő két helyen „elcsípte” a köldökzsinórt, majd Tamás elvágta a zsinórt. Utána Zsuzsa elment a babával, de a kispapát magával hívta.
Először mérlegre tette,utána lemosta a magzatmáz egy részét, vissza hozta a szülőszobába, bepelenkázta, majd megkért, hogy húzzam föl a hálóingemet és a pocakomra tette a babát. Kis idő után Zsuzsa rémülten rám nézett, hogy ugye most tudjuk mi lesz a neve (Áronnál anno ott barkóbáztunk Zsuzsa meg én, hogy akkor most mi is legyen a neve). Mondtam hogy nem. És akkor kérdezte meg Tamás, hogy
mit szólnék az Ákoshoz. Mondtam ok, de a Lőrinc legyen ott mögötte. Amúgy olyan hulla voltam, hogyha azt mondja Jóska Pista azt is elfogadom simán. És csak néztük a fiunkat, és nem tudtunk betelni vele. Tamás se én se. Nagyon, nagyon örülők, hogy együtt csináltuk végig, mert lehet, hogy néha nem volt kellemes látvány, de nagyon jó volt látni Tamás szemében ugyanazt a csillogást ami gondolom az enyémben is ott volt mikor megláttam a babánkat. Aztán mikor felöltöztették, megkértem, hogy mutassa meg, mert amíg a pocakomon volt, nem igazán tudtam szemügyre venni. Gyönyörű volt, már amennyire egy elhúzódó szülés után egy baba gyönyörű tud lenni. De az én, a mi fiúnk volt az apja kezében.
És ez nekem nagyon, nagyon sokat jelentet. Tamás talán nem is tudja mennyit. Után megint a pocakomra került, lekapcsolták a villanyokat, kimentek és hármasban hagytak minket. Csak Áron hiányzott egy picit. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése