Igazából hétfőn, azaz, nyolcadikán este szerettem volna ide leírni, de akkor győzött a takony és az ágy. Így ma este, az első este, amikor nem vágytam Tamás hazajövetele után rögtön lefeküdni, pötyögőm be, úgy, ahogy közel 12 éve is leírtam. Nem javítok rajta, nem szépítek, csak másolok :)
Áron születése 2002. szeptember 8. vasárnap
"Úgy döntöttem leírom azt a napot, amikor Áron megszületett. Mégiscsak ez a nap változtatta meg, gyökeresen, az egész életemet. Szóval akkor lássuk az az ominózus hétvégét. Ja előzmény! Még a héten valamikor csináltam egy táblázatot, hogy majd legyen mibe beleírnom, hogy hogyan jönnek a fájások. Akkor már napok óta voltak jósló fájásaim. Szinte minden este be kellett ülnöm egy kád forró vízbe. Péntek reggel voltunk anyuval bent a kórházban. Gyula megvizsgált. Piszkosul fájt, de azt mondta még teljesen zárt a méhszáj. Megmondom őszintén, akkor teljesen lelombozódtunk. Azt hittük aznap már lesz baba, de sajnos kiderült azok a fájások amiket éreztem, csak jóslók voltak. Már nagyon türelmetlen voltam. A fél délelőttöt a kórházban töltöttük, mire rákötöttek egy ctg gépre. A gép csak megerősítette amit Gyula mondott. Ebből egy nap múlva, de akár egy hét múlva is lehet baba. Érdekes, hogy 9 hónap várakozás után, az utolsó napok (akkor ráadásul még nem is tudtam, hogy az utolsók) csiga lassúsággal vánszorogtak. Szóval a folyamatos jósló fájásaimnak köszönhetően a család beijedt, és Miki anyuval délután (szombat) elment Keresztfalvi Katihoz, a kiságyért.A nap különben pakolással telt a többieknek, én főztem, mivel a pocakommal semmihez nem fértem hozzá. Az emelgetés ráadásul a kilencedik hónapban, kifejezetten ellenjavallt. Tehát én főztem. Rántott májat, majonézes burgonya salátával. Azért emlékezetes, mert Nagyi halálra szekált az egész várandóságom alatt, hogy egyek májat, mert az kell a babának. De akkor még utáltam. Ő viszont nem csak engem, hanem az egész családot, halálra idegesítette aznap a diós kiflivel. Az történt ugyan is, hogy előző héten Lendvai Zsuzsival, az Európa cukrászdában kávéztunk, és én diós kiflit szerettem volna enni, ami persze nem volt. Elmeséltem Nagyinak, akivel következő héten szerdán (szeptember 4-én), az uszodából hazafelé jövet, végignéztük az összes cukrászdát. Volt vagy 5, de persze egyikben se találtunk diós kiflit. Erre az én drága jó Nagyikám, nekiállt diós kiflit sütni nekem. Na ezért a kifliért kellett felmenni hozzá, mert már péntek óta rágta a fülünket. Azt nem tudom hogyan, de kifli végül kikerült Kalászra. A többieknél nem aratott túl nagy sikert, de nekem nagyon ízlett. Délután 6 óra körül, nekiálltunk Sziszivel szétszedni a a nagyszobai fekete polcot. Ezt csináltuk este 8ig kisebb megszakításokkal. A hiteles történethez, az is hozzátartozik, hogy vagy kétszer, háromszor a nap folyamán 10-15 másodpercre begörcsölt a hasam, de nem igazán foglalkoztam vele. Kilenc órakor elkezdett fájni a hasam, de valahogy máshogy mint eddig. Fogtam egy órát, a megrajzolt táblázatot, és beültem a kádba. Legnagyobb megdöbbenésemre a fájások nem múltak el. Sőt teljes rendszerességgel jöttek 5 percenként. Fél tízkor kimásztam a kádból, felhívtam Jancsikát némi információ begyűjtéséért. Azt mondta, ez teljesen normális dolog, neki is 5 perces fájásokkal kezdődött. Még ráérek. Fél órát még ténferegtem. Mami varrta az előszobai függönyöket, amiket előzőleg még én hajtottam fel, amíg ők a kiságyért elvoltak. És elmesélte, hogy mikor én születtem, előző este még bejezte Nagyikám estéi ruháját, mert valahogy érezte, utána nem lesz rá ideje :) Javasoltam neki, hogy próbáljon meg gyorsabban varrni, hátha az én babám is kedvet kap a kibújáshoz. :) Emlékszem aznap volt a nyári szünet utáni első Heti Hetes. Próbáltam nézni, de nem bírtam koncentrálni, ráadásul nagyon fájt a hasam. Miki, Sziszi és apu nézték a nappaliban, én meg ott kódorogtam, de nem bírtam sehol megülni. Szegény Mami folyton azt kérdezte, ha konyhába kimentem (ott varrt) indulni kell a kórházba, menjünk már. Végül tíz óra után nem bírtam tovább. Tudom, akkor volt vége az első résznek a Heti Hetesből. Bementünk a kórházba. Befele éreztem minden bukkanót, és ez borzasztó volt. Az ügyeletes doktornő megvizsgált. Mondta, hogy 2 centire már ki vagyok tágulva, majd rátettek egy ctg gépre. Láttam ahogy mutatta, hogy azok a fájások, amiket én falkaparósan fájósnak éreztem 40-42 %-os fájások. Mit ne mondjak, jól betojtam. E szerint ugyanis, ez még kétszer ennyire fog fájni. A vizsgálat végeztével, még kértek egy vizelet mintát. Amíg én pisilni voltam Mami megbeszélte a doktornővel, hogy ez még mindig akármi lehet, el is múlhatnak a fájások, de be is indulhatnak. Ha gondoljuk maradjunk, (senki nem volt bent, illetve éppen akkor érkezett egy kismama), de ha itt beindul a nagyüzem, akkor lehet, hogy jobb ha otthon vajúdok, a saját kádunkban. Azt mondta az orvos, ha eltudok aludni, akkor a fájások is elmúlnak. Szóval felhívtuk apuékat, ne izguljanak, jövünk haza. Le voltam sújtva. Tiszta hülyének éreztem magam, hiába nyugtatgatott az ügyeletes szülésznő, hogy ez teljesen normális, van aki ötször jön be potyára. Akkor is úgy éreztem magam, mint egy hisztis hülye picsa. Na mindegy. Hazaértünk. Visszamásztam a kádba, de fél óra múlva már nem esett jól. Átmentem Nagyi szobájába (ott laktam akkor) párnákból, meg takarókból hatalmas hegyet raktam, beraktam a videóba a My Fair Lady-t, és megpróbáltam a hegyen pihenni, aludni. Na ez nem sikerült. Sehogy nem volt jó, és a fájások is egyre erősebbek, és sűrűbbek lettek. Úgy döntettem, visszamászom a kádba. Éjjel egy óra volt, Mami még mindig lelkesen varrt a konyhában. Apu bejött elköszönni, és ő elment lefeküdni. Mami 15 percenként ellenellenőrző, hogy mi van velem. Próbált meggyőzni, hogy tartsak ki, jobb nekem a saját kádunkban, mint a kórházban. Elkezdtem beosztani az időmet. Úgyhogy kibírom még fél kettőig. Kibírom még kettőig. Mami negyed háromkor mondta, hogy ledől negyed órára, ha bármi van, szóljak, nem alszik, csak pihen. Na ez volt a végső szó. Fél háromkor elfolyt a magzatvíz a fürdőkádban. Mese nincs, irány a kórház. Azt nem tudom, miért nem hívtuk fel akkor a szülésznőt. Szóval bementünk a kórházba. Egy másik doktornő megvizsgált (legszívesebben orrba rúgtam volna, úgy fájt). Szerintem ha már úgy is ott volt, tágított rajtam egy kicsit. Eldarálta a fájdalomcsillapítási lehetőségeket, és mondta, hogy öltözzek át, és üljek le a vajúdóban. 10 perc és itt lesz a szülésznőm. Ahhoz képest, hogy sose voltam oda a női nőgyógyászokért, még gondoltban sem, ezen az éjszakán kettővel is volt lehetőségem kapásból is találkozni. Nem változott a véleményem. Rátettek a szülőszobában lévő ctg gépre. 80 és 98 között fájástevékenységet mutatott. Tényleg nagyon fájt, ahogy azt Gyula előre megjósolta. A megbeszélés szerint Zsuzsa (szülésznő) irányítása mellett eldöntjük, hogy lesz vagy nem, és ha lesz milyen fájdalomcsillapítás lesz. Mire negyed órával utánunk, befutott ő is, én már tudtam, hogy fájdalomcsillapító nélkül nem valószínű, hogy ezt végig tudom csinálni. A másik szülőszobában olyan hangosan üvöltött egy kismama, hogy rossz volt hallgatni. A mamája ott magyarázta, hogy milyen jó a fajdalomküszöbe a csajnak. Úristen. Én egyáltalán nem tűröm jól a fájdalmat. Akkor én, hogy fogom kibírni? Szerencsére Zsuzsa félpillanat alatt felmérte a helyzetet, és ő is amellett volt, hogy kérjek fájdalomcsillapítást. Mami nem nyilatkozott az epidurálissal kapcsolatban (mint később bevallotta, félt a bénulás lehetőségétől. Én is. De annyira fájt, és én különben sem vagyok egy hős, és nem is akartam úgy viselkedni, mint egy hős ). Átmentünk a középső szülőszobába ahol minden irányba mozgatható hiper-szuper szülőágy volt. Megjött az aneszteziológus, és kaptam egy próba dózist a fájdalomcsillapítóból. Valamikor ekkor, nem tudom pontosan, felhívtuk Zsófit, és Gábor kikapcsolt telefonjának a rögzítőjére is rámondtam, hogy már a szülőszobában fekszem. Eredetileg csak sms-t akartam írni, de ahhoz ott, akkor nem volt lelkierőm, és leginkább türelmem se. És folytatódott a tágulás. Közben a fájdalmcsillapításról valahogy mindenki megfeledkezett. Egy darabig gondolom nem bántam. Itt már összefolynak az események. Beszélgettünk Mamival, és Zsuzsa irányításával próbáltam a babának segíteni. Őszintén mondom, hogy nem emlékszem mindenre tisztán. Közben reggel öt körül befutott Gyula is. Egyre jobban fájt, de az aneszteziológus azt mondta, nincs értelme fájdalomcsillapításnak, mert már a végén járunk. Egyre jobban fájt. Addig is voltak folyamatosan fájások, de elviselhetőbbek voltak. Ezek nem voltak azok. Kiabáltam is, rendesen. Mondták, hogy csukjam be a számat, szememet, és csak nyomjak. Végül Mami egy vizes törülközött nyomott a számba, hogy ne bírjak kiabálni. Sajnos hiába nyomtam, nem jött a baba. Kezdtem nagyon elfáradni. Mami szegény már a lábamat is tartotta, mert annyira fájt, hogy már azt se bírtam. Egy óra múlva, hallottam, hogy Mami megkérdezi, minden rendben van-e? Mondta Gyula, hogy igen, de a baba kicsit ellentart. Szó volt még mint lehetőségről a vakumról és a fogóról is, de csak később. Az aneszteziológus néni is ott volt már, hogyha még is császár lenne belőle, kéznél legyen. És akkor Gyula úgy döntött inkább besegít ő, mint, hogy műtét legyen belőle. A következő fájásnál "belekönyökölt" a pocakomba, és így úgymond közös erővel egy nyomásra kibújt a baba. Szó szerint egy nyomásra. Nem volt külön fej, váll, és törzs kitolás. Egy nyomásra megszületett. Mami mondta, hogy kisfiú. Kérdezték a nevét. Mondtam, hogy Kristóf, de még gondolkoznánk rajta.
Mami nem akarta elvágni a köldökzsinórt. Gyulát meggyőztem, hogy adjon fájdalomcsillapítót mielőtt összevarrt. Sőt két extra adag helyi érzéstelenítőt is kaptam. Mire kész voltam, visszahozták a felöltöztetett babát. Odatették a pocakomra. illetve a felöltöztetés, kicsit elhúzódott, mert nekünk nem mondták, hogy már a szülőszobában is saját ruhát adnak rá, így eltartott egy darabig, míg szegény mami megtalálta a ruhákat a csomagban. Ez idő alatt Zsuzsával közösen sikerült kitalálni, hogy a baba neve legyen inkább Áron. A Marcellra azt mondta, nagyon gyakori. Érdekes, hogy az Áron a legelső, januári listán volt rajta, azután szinte soha többet szóba se jött. És a szülőszobában, mégis ez a név jutott az eszembe. Ráadásul Miki tanácsát is megfogadtam. Nem hallgattam senkire, és azt a nevet adtam a fiamnak, ami nekem tetszett. A név választás előtt, vagy negyvenszer bocsánatot kértem mindenkitől, hogy hisztiztem a szülés alatt. Bár szerintük nem hisztiztem, de én még is úgy éreztem. A családot Mami még fél hatkor riasztotta, hogy induljanak lassan el. Amikor a nővérke kiment szólni nekik, hogy Kristóf megszületett kicsit meglepődtek (lányra számítottunk, de nagyon örültünk). Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor Anyu 7:20kor mondta nekik,hogy kettesével belehet menni, megnézni Áront. Nem tudták ki az az Áron :)))))Végül a baba neve Áron Kristóf lett (azért is mert a többiek, mindenkinek elküldték, hogy 6:58kor megszületett Kristóf) Ott volt Apa, Miki, Sziszi és természetesen Zsófi. 8 óra körül hazamentek. Szegény Mami alig állt a lábán olyan fáradt volt. Zsófi maradt. Közben Zsuzsa bejött, elbúcsúzott, mert már 4. éjszakája bent volt. Egy nővérke segített mellre tenni Áront (mint később kiderült, rosszul) így tehát szopizott egy nagyot, magához mérten, a fiatalúr, majd álomba zuhant. Fél tízkor egy csecsemős nővér elvitte mindenféle vizsgálatokra. Mondta, hogy majd a csecsemőosztályon visszakapom. Elvileg 11ig kellett volna a szülőszobában feküdnöm, de már 10kor nem bírtam tovább. Mondták, hogy ha tényleg nem szédülők, nem fáj a fejem, és nincs hányinger, akkor végül is csak egy próba dózist kaptam végül, így akár ha fel is kelhetek. Elmentem zuhanyozni. Alig vártam, hogy végre tiszta legyek. Legalább félórát álltam a forró zuhanya alatt. A csecsemős nővér mondta, hogy legkorábban délben lesz kész Áron a vizsgálatokkal. Fél tizenegyre készen voltam. megméredzkedtem az ott talált mérlegen. 8,5 kilót fogytam egyetlen éjszaka alatt. Nem rossz. Végre háromnegyed 11kor egy nővér lekísért a szobámba. Félelmetes volt, hogy a szülőszoba pillanatok alatt megtelt. Ha jól emlékszem minden ágyon vajúdtak, és mint később kiderült ez az általános. Nekünk tehát nagy mázlink volt, hogy összesen két baba született az éjjel. Fél tizenkettőre teljesen elhelyezkedtem a szobában, és nem bírtam tovább. Már annyira hiányzott Áron. 2 órája vitték el. Elsétáltam tehát az újszülött-osztályra, és megkérdeztem nincs-e véletlenül már meg a vizsgálatokkal? Megvolt. mondták, hogy minden rendben van vele, egészséges, kakilt is már, próbáljam szoptatni, de ha aludni akar, akkor hagyjam. Így is lett. Szinte az egész napot végig aludta. Én meg ahelyett, hogy a példáját követve, szintén aludtam volna, csak néztem őt. Néztem egész álló nap. És néztem. Olyan nagyon nehéz volt elhinni, hogy végre itt van, és találkozunk. Én különben többek meglepetésére, jöttem-mentem egész nap, pedig állítólag még 24 órát kellett volna feküdni. De ez nekem senki nem mondta. Az apja háromnegyed tizenkettőkor telefonált, és öt óra volt mire beért a kórházba. Végül is hova rohant volna, csak a fia született meg. 80 kilométerre meg kell a több mint 5 óra. De ezek se érdekeltek senkit, mert itt volt végre Áron. A kezemben, a vállamon. Egy szép új világ kezdődött vele. Amiben egy csodálatos kisfiú, megmutatja milyen szépséges is tud lenni az élet, ha ő is benne van. Minden nap. "
2002.október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése